A harcsa az édesvizeink egyik legnagyobbra növő hala, és ráadásul ragadozó is. Ezért sok horgász, tógazda, félti tőle az „értékes” pontyállományát. Tapasztalatom szerint, azonban ha elég rák és apróhal (szélhajtó küsz, bodorka, dévér, kárász, naphal, sügér stb.) él az adott vízben, akkor felesleges félteni a nagyobb testű pontyokat – a szakemberek vizsgálatai alapján ez bizonyságot is nyert –.

Sajnálatos módon sok horgász gyűlöli a ragadozó halakat, mert „kieszi” a békés halakat a vizekből. Környékünkön legfőképpen a zeteváraljai tározónál terjedt el ez a nézet. Legtöbben az ezüstkárász, szélhajtó küsz vagy paduc megfogyatkozását is ebben látják. Már többször próbáltam elmagyarázni, hogy ez teljesen nem így van. A békés halak hiányáért legfőképpen a panaszkodó horgászok okolhatók, ugyanis ők viszik véghez a legnagyobb pusztítást. Lehetne boncolgatni még tovább is az okokat, de most maradjunk a ragadozó halak „kártevésénél”.

Nem arról a csodáról lesz szó, amit az amerikai jéghokicsapat hajtott végre az 1980-as téli olimpián. A történet egészen friss, annyira, hogy még meleg, akarom mondani, hogy még hideg. Az újév második napján az utóünneplés helyett a horgászat felé hajlottam, akárcsak Levi barátom. A reggeli induláskor még ropogott e levegő a hidegtől. A célunk a zeteváraljai víztározó volt, helyesebben a víztározóban lévő halak, abból is a ragadozók. Egy kis kitérőt követően a helyszínre érkezéskor már ragyogó napsütés fogadott, és fagypont feletti hőmérséklet, ami ajándék ilyenkor.

Sajnálatos vagy nem sajnálatos módon, de itt van az ősz a nyakunkon minden szépségével, a téli goromba idő előhírnökeként. A legtöbb horgász számára ez az időszak jelenti a ragadozóhalazás fő szezonját. Most azoknak próbálok egy kis segítséget nyújtani, akik ebben az időszakban a kishallal történő rablóhalazást művelik, illetve szeretnék művelni. Egy olyan módszert igyekszem bemutatni, amellyel az akadósabb terepen is eredményesek lehetünk, anélkül, hogy folyton azon kellene bosszankodnunk, hogy a csalihalunk beúszik a szerelékkel az akadókba. A páternoszter módszerről van szó. Biztosan lesznek, akiknek nem mondok újat a technikáról, de bízom benne, hogy akadnak, akiknek tudok egy kis útmutatást nyújtani az előttünk álló szezonhoz.

A Duna-deltai napjaink visszaszámláláshoz érkeztek. Amikor már minden követ megmozgatva próbáltunk nagyobb halakat fogni, mint a sügérek, mindig valami oknál fogva nem akartak azok a horgainkon jelentkezni. Ferenc egy módszert tanácsolt: - Mártogatni kell. Nekem nagyon újszerű volt ez a taktika. Egyszerűen nem tudtam szinte semmit erről a módszerről. Azt tudtam, hogy mik kellenek hozzá, de pontos elképzelésem nem volt. Ferenc információi szerint az Ó-Dunán szép csukákat fogtak a közelmúltban, ezért az első célpont az volt. Reggel a csónakot megpakoltuk, és már fordultunk is rá az Ó-Dunára. Nagyon közel volt a torkolat, csak a Dunán át kellett lavírozni. Komótosan haladtunk felfele az alig csörgedező ágon, és minden bedőlt fa, nádfal, öböl mutatta, hogy ott kell keressük az ordasokat.
                  

Csendben kattant a terepjáró ajtaja, és szótlanul sorakoztunk fel a víz partján. Hárman voltunk, sokatpróbált, kitanult horgászok, és bevetésre készen szívtuk tele tüdõnket, lelkünket a tiszai levegõvel. Előttünk terült el az Atkai-holtág páratlanul tiszta, ivóvíz minőségű vize, a Porcelángyár stégje, ahol gyönyörű pontyok, amurok vívták már velünk küzdelmüket.

 Az első csukás kísérlet nem tükrözte a deltai csukahorgászatok hangulatát, de bíztam benne, hogy az elkövetkező napok hoznak valami változást, azért is mert új helyekre, új stratégiákkal készültem. A csukás tervek fejben megvoltak, de azelőtt még a süllőkkel volt randevúm. A vacsora közben – ami szintén remekre sikeredett, Jocónak hála – azon töprengtem, hogy merre induljak az alkonyban a termetesebb tüskéshátúak után. Nem tudom elkönyvelni a sikertelenséget, az utolsó percig képes vagyok hajtani magam, hogy a végén, még ha sikertelenül is zárul a próbálkozás, ne legyen hiányérzetem, hogy nem tettem meg mindent a siker érdekében.