Weboldalunk karbantartás alatt áll. Az esetleges kiesésekért, hibákért elnézést kérünk. Köszönjük!

Barátok

Novella/Fikció 2011. Április 01. Péntek

Kellemesen melengetett az őszi napocska, igazi vénasszonyok nyara hangulatot idézve. Néhány megbarnult falevél minden erejét összeszedve még görcsösen ragaszkodott ahhoz az ághoz, ahol friss zöld bimbócskaként először rásütött az életet adó napsugár. Száraikban még volt annyi erő, hogy a sunyi őszi szél ne tudja leszakítani őket. Próbálták elodázni az időt, mikor tehetetlenül a földre hullnak majd, és a téli hótakaró alatt az enyészet martalékává válnak. A lágy szellőben gyöngyházfényű ökörnyálak lengedeztek mindenfelé, fiatal pókocskák igyekeztek velük elutazni a környékbeli dombok valamelyikére.

Az őszi csendben valódi koncertet nyújtott a cinegék, őszapók cipogása, a szajkók civódása, meg néhány fakopáncs hangos kopácsolása. Furcsa módon volt benne valami ritmus, valami művészi, valami, ami igazi zenei magasságokba emelte ezt a felettébb érdekes hangzavart. Az ártéri erdő zenéjét halk avarrecsegés törte meg. Valaki óvatos léptekkel haladt, melyek nyomán meg-megreccsent a száraz avar.A lépések egyre közeledtek a fák közt megbúvó és szabálytalanul tekergő holtághoz. Amint elérték a régi folyómeder meredek martját, csendben elhaltak. A diszkrét léptek gazdája sötét színű gumicsizmát viselt, melybe gondosan be volt tűrve a nadrág szára. Szederindák, bokrok, cserjék közt való közlekedésről árulkodott a nadrág, néhol volt egy-két befoltozott régi szakadás, amiből nyilvánvaló lett, hogy gazdája alapos, rendszerető ember. Vastag, bőrből készült öv gátolta meg, hogy a gyaloglás közben lecsússzon tulajdonosa derekáról. Kötött pulóver és egy zsebekkel ellátott mellény tartotta melegen az emberünket. Hátán kis zöld hátizsák pihent, melyből két horgászbot kandikált ki. Fején széles karimájú kalap volt, ami az őszi időben véd a kora reggeli, késő délutáni hidegtől és napközben meggátolja, hogy a rakoncátlan napsugarak a gazdája halványkék szemébe süssenek. Azokba a szemekbe, amelyek az ősz szemöldök alatt élénken fürkészték a holtág feketén csillogó vizét. A víz tetején barna levelek pihentek, megannyi apró tutajként. Néhol kis vízgyűrűk jelentek meg, keszegfélék szedegették a víz tetején kalimpáló rovarokat.


Az idős horgász lassan leereszkedett a meredek partoldalon a nagy bedőlt fűzfa mellé. Korábban más helyeken igyekezett szerencsét próbálni, de a kapástalanság arra késztette, hogy új terepet keressen. Óvatosan helyezte földre kis kannáját, amely ezüstös csalihalakat rejtett, melyek a közelben csordogáló kis patakból voltak kifogva az előző nap délutánján. Egy gyors pillantást vetett rájuk, hogy elég elevenek-e még, netán friss vizet kell mernie rájuk, de a kishalak fürgén rótták a köröket a kannában. Megfontolt lassú mozdulatokkal hámozta ki hátizsákjából horgászfelszerelését. Már-már rituálissá vált mozdulatokkal húzta ki teleszkópos botjait, melyeken ugyan látszott az idő, de ennek ellenére jól karban voltak tartva. Botjain nagyméretű orsókon volt tárolva a vastag monofil zsinór. A nehéz terepen való csukázáshoz ilyen felszerelés szükséges, ezt nagyon jól tudta, hisz gyerekkora óta horgászként járja a vizek partját.

Ráncos kezével belekotort a halacskákat rejtő kannába és az első ujjai közé akadó jószágot kiemelte. – Pont jó leszel a bal oldali botra. –motyogta félhalkan az igencsak őszülő szakálla alatt.
Egy rutinos és finom mozdulattal átbújtatta a hármashorog egyik ágát az araszos sneci hátúszója alatt, ügyelve, hogy ne sértse meg a hátgerincét. Az eresztéket másfél méter körülire állította, a vízmélység valamivel több volt, mint két méter. Egy kecses mozdulattal a balján lévő bedőlt fa combvastagságú ágai elé lendítette a szereléket, majd egy letört villás ágacskára helyezte a vaskos horgászbotot. A kishal hevesen rohangált, a piros bóbitás úszó jobbra-balra billegett, jókora vízgyűrűket keltve a tükörsima vízfelszínen.
Ismét belenyúlt a kis kannába egy újabb csalihal után. Ujjai közt többször is átúsztak az apróságok, képtelen feladatnak tűnt egyet is megmarkolni közülük. – No, ne fickándozzatok annyira, nem tudlak megfogni. – mondta és valami mosolyféle jelent meg a szája sarkán… Rövid kergetőzés után végül csak a kezébe akadt egy fényes pikkelyzetű jószág. Őt is óvatosan a horogra illesztette, majd a jobb oldalán lévő bokrocska közelébe pottyantotta a cájgot. Halk csobbanással ért vizet a szerelék, a kishal azonnal vad szaladgálásba kezdett. Az úszó néha teljesen elfeküdt a vízen, felfele igyekezett a csalinak használt küsz.
-Immár mindketten a helyeteken vagytok, én is elhelyezkedhetek. – sóhajtott fel halkan. Már megszokta, hogy magával beszélget, többnyire magányosan jár horgászni, nem mintha szeretné a magányt, de a fia ritkán ér rá, neki is dolgai vannak, és az újvilági horgászokkal nem mindig talál közös hangot. Azok folyton a flancos űrtechnológiás felszereléseikről beszélnek, nem értékelik a természet adományait, nekik a hal csak zsákmány, amivel lehet kérkedni mások előtt.

Kis hátizsákjából egy gondosan összehajtogatott pokrócocskát varázsolt elő, amit az egyik száraz fűcsomóra helyezet, hogy rá tudjon telepedni. Hátát megvetette a meredek partoldalon, ami kellemesen meleg volt a napsugaraknak hála. Hosszú perceken keresztül mozdulatlanul ült, csak a szemei cikáztak a tájon. A szemközti part mellett egy jégmadárra lett figyelmes, ami sűrű szárnycsapásokkal suhant el arasznyival a víz felett. Már egy órája üldögélt egy helyben, kapás nem borzolta idegeit.
Újabb társasága akadt. Két barátcinege közeledett feléje a földön ugrálva, a száraz leveleket borogatták, apró csőröcskéjükkel táplálék után kutatva. Halk cipogással társalogtak, fürgén pattogtak a talajon, mint valami mini cirkuszi akrobaták. Mintegy negyed órán keresztül szórakoztatták ténykedésükkel a pöttömnyi madarak, majd lassan továbbrepültek. Az árnyékok egyre rövidebbek lettek, a napkorong csúcspontjára hágott az égbolton, valahol már biztosan harangoztak a délebédhez.
Elérkezettnek látta az időt, hogy elfogyassza elemózsiáját. Előkotorta a hátizsák aljáról a felesége által bepakolt élelmet, amit csendben elmajszolgatott. Miután végzett szerény ebédjével a csomagolópapírt összegyűrte, majd visszadugta a zsákjába. – Ha mindenki így tenne, mennyivel szebb lenne a környezet… Egy korty vízzel leöblítette az utolsó falatokat, majd tovább gyönyörködött az őszi tájban. Egyéb dolga nem akadt, az úszók a helyükön billegtek, a fránya csukák nem voltak éhesek.

A semmittevésben régi, ám feledésbe nem merült emlékek jutottak eszébe a gyermekkoráról, amikor édesapja elvitte az első csukahorgászatra őt és a bátyját. Ekkor fogta meg élete első csíkos ragadozóját, ami félkilós lehetett, de gyermeki szemmel nézve igazi krokodil volt. Örökre megmaradt az a pillanat, amikor kézbe vette a zöld csíkokkal tarkított halat. Egy életre meghatározó momentum volt számára, ekkor vált e csodás útonálló rabjává. A bátyjából időközben vadász lett, ő megmaradt a horgászatnál.
A nagy ábrándozásban észre sem vette, hogy a vastag fához bevetett készség úszója alámerült a vízben. Egy halk neszre lett figyelmes… A horgászbot mozdult meg a rögtönzött ágason.

Gyorsan felállt, majd kézbe kapta a botot és egy erőteljest besuhintott. A bot görbült, de spicc meg sem mozdult. –Fene a jódógát, há’ nem bevitte az ágak-bogak közé?! –szisszent fel. Erősen rángatni kezdte a felszerelést, ekkor valami irgalmatlan erő ki akarta csavarni a kezéből azt. Hirtelen nem értette a dolgot. Meglepődve kapaszkodott a botba. Az orsó nyögdécselve adagolta a vastag damilt. El kellet telnie pár pillanatnak, mire tudatosult benne, hogy halat akasztott, méghozzá nem is akármekkorát. Minden erejét összeszedve próbálta eltéríteni úticéljától az erős ellenfelet. Hiába minden kísérlet, a hal egyre csak a fa ágai alá igyekezett. A zsinór akadozva követte az ismeretlen ellenfelet. – Átment, átment az ágak között, nem lesz ez így jó! –bosszankodott. Húzta, azaz csak húzta volna, a hal meg sem moccant, csak az ágat fűrészelte a madzag. Nem cibálta tovább, csupán erősen tartotta és próbált valami eleven mozgást érezni. Néhány másodpercig szoborrá dermedve állt, majd érezni kezdte, mintha megint húzni akarná a rettenetes erejű ragadozó. Nem engedett neki, csak jobban bekeverné magát az ágakba, és akkor onnan már biztos nem jönne ki. Az egyik combvastagságú ág mozogni kezdett, majd lomha örvény jelent meg a felszínen. Lassan sikerült húznia egy keveset maga felé az ellenfelén. Majd ismét jött egy keveset, centiről-centire lopta vissza a damilt. Majd’ két perc elteltével már jól kivehetően érezte a hal minden mozdulatát, sikerült kicsalogatnia az akadóból. Egy heves rohammal elindult a torpedó a holtág közepe felé, majd magasra ugorva próbált megszabadulni a horogtól. Amikor ismét vizet ért, olyan hangosat loccsant, mintha egy felnőtt ember ugrott volna bele. A látvány egyszerre volt lenyűgöző és félelmetes. Ilyen impozáns méretekkel rendelkező csukával még nem találkozott pályafutása során. Eszébe jutott Hemingway „Az öreg halász és a tenger” című műve. Ez az érzés járhatta át a halászt is, amikor kiugrott a kardhal a magasba. –dünnyögte az erőlködéstől megfáradt hangon.
Derekasan küzdött a csukával, nem engedte visszabújni a fa törzse alá. A bot néha karikára hajolva nyögött a nagy terhelés alatt, de nem hagyta cserben idős barátját. Sok kalandon mentek keresztül, épp most, élete nagy csatájában nem hagyhatta magára. Bő tíz perces kemény küzdelem után sikerült a part mellé kormányoznia a hihetetlen méretű csukát. Bal kezével óvatosan a kopoltyú lemez alá nyúlt, a hal mozdulatlanul tűrte, másik kezéből a földre fektette a horgászbotot, majd azzal is állon fogta az ordast, és húzta, egyre csak húzta a part felé. Ujjait vágta az éles kopoltyúlemez, ki akartak egyenesedni, de görcsösen szorította, nem engedte. Tett pár lépést hátrafele és a hal teljes pompájában a parton pihegett. Keze lába remeget a horgásznak az izgalomtól és a fáradtságtól. Térdre ereszkedett a fenséges állat mellett és remegő kézzel simította végig a tarka mintás testét.
Pár másodpercig mereven bámulta, majd önkéntelenül a horog felé lendült a keze. Az utolsó pillanatban tudott megálljt parancsolni az ujjainak, a hatalmas fogak látványa arra késztette, hogy a csipesz segítségét is igénybe vegye. –Még leharapnád a kezem!- mondta mosolyogva. A horgot sikeresen kiakasztotta a csontos szájból, a botot a martnak támasztotta, közben a másik kezével folyamatosan tartotta a halat. Szabad kezével a zsákjában kotorászott a nemrég ajándékba kapott mérleg után. A fiától kapta még augusztusban 69. születésnapjára.
A mérleg akasztóját óvatosan a hal álla alá akasztotta, majd bekapcsolta a középső nagy gombbal. Lassan emelte, remegett mindkét keze, egyre csak emelte, de nem akart eltávolodni a földtől. Nagy nehezen mégis sikerült a kellő magasságba emelnie, majd egy halk csippanással jelzett a mérleg, hogy megvan a pontos súly. Mikor ismét a földre engedte a nagy testet, akkor emelte meg a farkát a hal, ettől eltekintve békésen tűrte kényszerű rabságát. A mérleg több mint 14 kilót mutatott. –Ekkora hal nincs is! –tört ki a meglepetés az idős emberből.
-Haza nem viszlek! Te is öreg lehetsz barátom, és megérdemelted az életed, no meg el sem bírnálak cipelni hazáig. -ilyen gondolatok kavarogtak az örömtől megrészegült fejében. Kék szemeivel békésen nézett végig a pihegő óriáson, majd még egyszer végigsimította ráncos kezeivel, mielőtt visszatolta a vízbe. Az sem volt egyszerűbb feladat, mint partra segíteni. Néhány másodpercig a part menti sekély vízben pihegett a hal, lassan mozgatta hatalmas kopoltyúit, majd méltóságteljes lassú farkcsapásokkal eltűnt a holtág mély vizében. Még hosszú ideig az események hatása alatt volt a horgász. –Ha ezt valakinek elmesélem, el sem hiszi majd! –hasított bele a felismerés, de nem bánkódott döntéséért, hogy útjára engedte a fenséges állatot.

 Majd’ egy év telt el az ominózus esemény óta. A kút mellett magasló diófa levelei lassan sárga színbe kezdtek pompázni. A délutáni napsütés átsejlett a tekintélyes fa lombkoronáján. Az udvari padon ücsörgött a horgász. Valami megmagyarázhatatlan érzés hasított belé, nem találta helyét, furcsa érzelmek kerítették hatalmába, talán ehhez hasonlót érezhetnek a vándormadarak az ősz közeledtével, mikor menniük kell. Benyitott a házba, az épületben félhomály uralkodott, az ablakon keresztül beszűrődtek a napsugarak. A tompa fényeknél a konyhában találta feleségét, amint a tűzhely körül serénykedett.
-Holnapra pakolj némi elemózsiát, kérlek, megyek és felkeresem az öreg barátomat a bedőlt fánál – szólt halkan az asszonyhoz, majd belépett a kisszobába, hogy előkészítse horgászfelszerelését.



-Gotthárd Ferenc Alpár-





Vissza

Hozzászólás - csak regisztrált felhasználóknak

Regisztráljon vagy jelentkezzen be.

#42011.04.13 22:45
Ferenc
Az ablakon, ha a rendőr kéri
#32011.04.13 22:42
Levente
Nem vagy semmi a konyvedet mikor adod ki?
#22011.04.13 21:56
Ferenc
Köszi
#12011.04.13 21:50
dakk
Ernest melletted elbujhat. Ide a Nobelt!!!!
Gratula!

Nyelv

  • HU
  • RO

Horgászat

Horgászat a Duna-deltában

Partnereink

Erdélyi Nimród Erdélyi Horgász Energofish Zetavárpanzió Vadászaterdélyben Central and Eastern European Fly Fishing
Vizpart.ro © 2017 Minden jog fenntartva. Programozta: Maxweb